2012. március 10.

Huszonkettedik szösszenet

Néha az ember saját maga ellen kényszerül harcolni. Olyan lesz, mint a szélben meghajló nád. 
Nem juthat dűlőre megfelelő felismerés nélkül, ám az igazság fáj. Jobban, mint a harc. De a harcban meggyengül és megtörik. Az embereket pedig törékenynek látni fátylak nélküli valóság és tisztaság. A teljes meztelenség. Halljuk a fejünkben a suttogást: Kelj fel, csinálj valamit... vagy ahogy más suttogja nekünk fájdalmasan és erőt sugárzón.


Vini1424

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése