Tizenhetedik szösszenet

Ha valakit megfogsz többé nem engeded el, maximum csak a póráz lesz hosszabb.


Vini1424

Tizenhatodik szösszenet

Földre hajított cigaretta csikk parazsa. Feladott lottószelvény. Leszakított virág utolsó kortya a váza vizéből. Madarak éneke a tavasznak...A remény.
Fojtogató és melengető emberi dolog. Egyszer rombol egyszer pedig épít. Átölel a füledbe súgja, hogy lehozza neked a csillagokat, majd hozzád vág egy darabka követ. Az ámítás legnagyobb mestere. Ám a jutalmai nem ellensúlyozzák az okozott károkat. Van amikor a vélt cél előtti utolsó lépésnél gáncsol el. A világ a játszótere és nagyon jól érzi itt magát. Időtlen és időt álló. Örök. Én pedig egy ökör vagyok, hogy bíztam benne.
Remélni nem rossz, csak nem biztos, hogy visszakapod a befektetett energiát.


Vini1424

Tizenötödik szösszenet

Borús valóság volt. A szemem elsötétült. Az éjszaka árnyai leszálltak és a gondolatok belekezdtek buja táncukba. Ez más volt. Ahogy visszaemlékszem, akkor nappalt nem is láttam. Az emberek akikkel találkoztam jót nem sugároztak magukból. Éreztem, hogy ez nem olyan mint máskor. Teljes ellentettje annak amit eddig tapasztaltam. Tudtam, hogy nem vagyok biztonságban. Felvettem hát azt az álarcot, ami ebbe a környezetbe belevegyíthetett. Ekkor már nem akartam tükröt látni a közelben, mert tudtam ha meglátom mivé lettem nem fogom jó szemmel nézni magam. De meg kellett tennem. Olyanná válni látszatként mint ők. Adni már nem volt divat és az emberek mintha már nem is emberek lettek volna. Volt bennük valami rejtélyes. Valami amitől úgy tetszett már valami más áll velem szemben a liftben, az utcán és a megállókban.De nem voltam egyedül. Más is gondolkozott még úgy mint én. Pár percre leszakadtam tőlük az utazásom során és mire visszaértem késő volt. A jó eltűnt. A későbbiek folyamán már nem is találkoztam hozzám hasonlókkal. Itt elgondolkodtam rajta, hogy a jó és a rossz valójában milyen relatív is. A tudat, hogy én is ilyenné lehetek, tovább őrölt. Egészen addig míg egy nem lettem közülük. Önző, számító és gyilkos. Örök életű gyilkos. De ha még emlékeztem arra mi is volt számomra a jó, akkor még nem volt veszve minden, igaz? Tudtam honnan jöttem de visszamenni nem tudtam. Hiába küzdöttem, most megérezhettem azt amitől félek és ami visszariaszt. Rettegtem. El akartam szabadulni, de nem én döntöttem. Mást csináltam és mást gondoltam. Saját magam ellentéte vagyok és félek. 
Majd felkeltem. 
Álmodtam. 
Megpillantottam az első embert előttem. Barátnőm ott ült az ágy szélén. Arra gondoltam, ugye ő nem tudja miről is álmodtam? Rémisztő volt a más tudata hiszen nem tudtam irányítani. Talán ha megtanulnám kezelni a változást a javamra tudnám fordítani. Az emberek képlékenyek, könnyen alakíthatóak. Az alkotás végleges formája csak attól függ kinek a kezébe kerül a megmunkálandó anyag. És amint tudjuk, rossz alkotás nincs. 
 Relatív. 


Vini1424

Tizennegyedik szösszenet

Ki vagyok én ahhoz, hogy tagadjak? De ki lennék akkor ha nem tiltakoznék?... Talán csak az olyanná válástól félünk. De minél jobban ellenkezünk annál biztosabb, hogy a rossz úton fogunk járni.


Vini1424

Tizenharmadik szösszenet

Szíved dallama

Akkor dobbant először

szeretve és szeretőn

mikor kezében fogott anyám

apám boldogan nézett reám.

Azóta folyton csak dobog

hol kacag, hol pedig zokog

s bár fiatal és erős is

az életem néha legyőzi

Tedd ide a kezed, na(!)

hajolj ide, had halljad

fájdalmasan sír és zokog

csak néha-néha egyet dobog.

Nem segít most mázos szavad

nem kell most a jóindulat

s az sem kell, hogy megmondd nekem

„hát sajnos az élet ilyen”!

Hagyj egy kicsit, hagyj most el

szívem nekem énekel

a karjaimban ringatom majd

dúdolok neki száz szép kis dalt.

Szövege lesz több versszakos

s nem lesz az majd ájtatos

hagyom, hogy sírjon és sirasson

a valóságtól elragadjon.

Mikor könnye nem lesz már

akkor tudom Rád nem vár!

Én mondok neki szép szavakat

a boldogság így elringathat.

Vini1424

Tizenkettedik szösszenet

Nem hiszem el!

Látom, hogy mások             Kutatom, hagyjad

és nem hiszem el              én nem hiszem el
Saját gödröm ásom             Egy gödörben hagytak
Élet, itt temess el!          képe most torzul el.

Piszkál az érzés              Piszkál a látvány

de nem hiszem el              de nem hiszem el,

Ez nem lehet kérdés        Hogy halvány kis köd árny

nekem nem kell?               így illan el.

Ölelő foszlány                Ledobom karját
így nem hiszem el             mert nem hiszem el,
A kép így túl halvány         Hogy igazi lenne
kukámban süllyed el.          s a csönd nem felel.


Talán túl magas               Torony magasan
bár nem hiszem el             hogy ne higgyed el
Ne önmagad tagadd             A valóság alant
ne fuss már el!               ott süllyed el.


Majd egyszerű lesz            Egyszerűbb nem lesz
igen? nem hiszem el           már nem hiszem el
A jutalma meg lesz            Nekem nem kell ez
de nekem már nem kell.        hát vidd már innen el!


Valami van itt                Még mindig kopog
ami nem hiszi el,             ezt nem hiszem el
Hogy odabent lakik            Az érzés ott dobog
mi nekem még kell.            tűnj már innen el!


Vini1424

Tizenegyedik szösszenet

Sportolj minden nap! Lehet így nehezebb?
-Ússz a boldogságban
-Tereld a helyes irányba életed labdáját
-Evezz az érzelmek vadvízi folyóján
-Mászd meg a kihívások hegyét
-Játssz egy box meccset a rosszindulattal
-Kiálts "En garde"-ot a bosszúságnak és vívj meg vele
-Birkózd le a félelmeidet
-Célozz jobban mint Amor
Ha pedig már mindent kipróbáltál és még nem vagy fáradt - Fuss versenyt az idővel! 
Élj egészségesen! ;)


Vini1424

Tizedik szösszenet

Van ami elől nem lehet elmenekülni.
'a nem kézzel fogható dolgok is ilyenek.
Csak irányítani tudod őket kellő akarattal és/vagy tudással!

Vini1424

Kilencedik szösszenet

Ma egy történetet fogok leírni. Egy emberi mégis hihetetlen mesét, a jégkirálynőről. Nem volt ostoba, kifejezetten okos volt, már kiskora óta. Nem volt ronda, bár nem is volt egy barbibaba, mégis csinosnak tudhatta magát és a szemeiben volt valami megragadó. A közösségi életben mindig fontos szerepet töltött be. Rengetegen vették körül akik kedvelték és szerették. De semmi sem lehet tökéletes. A lány üres volt. Annyi mindenről olyan sokat tudott, egy valamit mégsem ismert. Az érzelmeket. Nem úgy mint fogalmat, vagy éppen hatást. Másokét tökéletesen ismerte, elemezte és a megfelelő mondatokat mondta mindenkinek, pontos és nagyon hasznos tanácsokat. Ha valakinek szüksége volt segítségre, ő volt a megfelelő személy a gondjaira. Egyvalaki érzéseit azonban egyeltalán nem ismerte és nem tudta kezelni. Ez saját maga volt. Nem érzett sem fájdalmat sem valós örömöt, csak és kizárólag az ürességet. De ezt mindig és mindenhol. Ha szíve mégis kezdett volna újraéledni ő eszével lecsitította, hiszen itt is tökéletesen tudta mit kell mondania. Akaraterejével szinte akármiről meg tudta győzni magát. De csak rombolni tudott. Addig tartotta fogva saját lelkét, mígnem teljesen érzéketlen lett. Harminc éves korára szíve végleg megfagyott. Ekkorra már tisztában volt vele, hogy az egyetlen dolog, ami miatt üresnek érzi magát, a testében rejtőzik. Egy nap úgy döntött szívét kiveszi és egy ütött kopott indákkal díszített ládikába zárja, aminek kulcsát nyakláncra fűzi és ékszerként hordja tovább. Amint így cselekedett úgy érezte végre teljes minden, de így többé már nem érezhetett. Eldobott magától sok csodás dolgot, de ezzel együtt a szenvedést is. Az életét ugyan úgy élte tovább. A barátok jöttek mentek sokak csak a hasznot látták benne. De neki ez sem fájt. Mire megöregedett már nem volt rá szükség sehol. Egyedül élt otthonában, alkotott, néha kiállításokat szervezett, de nem volt se családja se rokonai. Egyetlen óriási értéke a ládikába zárt titok volt. Szíve még fiatalon vert. Mióta bezárta, ő nem tapasztalta az életet és nem változott semmit. Egy harminc éves nő szíve dobogott ott bent. Életének utolsó hajnalán, mikor már tudta, randevúja lesz aznap a halállal, nyakából leemelte ékszerét, kinyitotta kis dobozkáját és csak nézte a halványan pislákoló kis életet a faládikó alján. Nem volt már más tennivalója az életben, ideje lejárt, így hosszas gondolkodás után a haldoklón dobogó szívét visszahelyezte testébe. Nem kellett pár másodpercnél több, a gyengeségből egyszerre hatalmas erő támadt, és mint a kisiskolás ki pótolja a hiányzó anyagot, a jégkirálynő úgy kezdett felolvadni. Egyszerre elkezdett érezni mindent. De főként fájdalmat... a barátok elvesztéséért, a kihasználtságért, az élet eldobásáért, a megszűnésért. Nem bírta tovább, ezt már nem tudta lecsitítani magában. Szíve féktelen volt és őrjöngött. A földre roskadt, könnyei vízesésként szelték át arcát, és ekkor megjelent előtte a halál, aki elárulta neki, még sohasem látott senkit ennyire szenvedni. Már csak egy mindenét elvesztett idős hölgy térdelt előtte lehajtott fővel, zokogva és összetörten. A végzet új parancsot kapott. Fekete kendőjét ráterítette és elragadta magával egy olyan helyre ahol még maga a halál sem járt. A jégkirálynő azóta sem halt meg teljesen, szíve hatalmasabb lett mint ő, fordult a kocka így azóta az apró szerkezet tartja fogva a nőt. 
Úgy gondolták elég tanulságos lesz a sorsa, így mikor ránézel egy folyóra, könnyeinek patakját látod, s mikor hallgatod a szél fütyülését, a királynő kétségbeesett sikítását hallod.


Vini1424