Borús valóság volt. A szemem elsötétült. Az éjszaka árnyai leszálltak és a gondolatok belekezdtek buja táncukba. Ez más volt. Ahogy visszaemlékszem, akkor nappalt nem is láttam. Az emberek akikkel találkoztam jót nem sugároztak magukból. Éreztem, hogy ez nem olyan mint máskor. Teljes ellentettje annak amit eddig tapasztaltam. Tudtam, hogy nem vagyok biztonságban. Felvettem hát azt az álarcot, ami ebbe a környezetbe belevegyíthetett. Ekkor már nem akartam tükröt látni a közelben, mert tudtam ha meglátom mivé lettem nem fogom jó szemmel nézni magam. De meg kellett tennem. Olyanná válni látszatként mint ők. Adni már nem volt divat és az emberek mintha már nem is emberek lettek volna. Volt bennük valami rejtélyes. Valami amitől úgy tetszett már valami más áll velem szemben a liftben, az utcán és a megállókban.De nem voltam egyedül. Más is gondolkozott még úgy mint én. Pár percre leszakadtam tőlük az utazásom során és mire visszaértem késő volt. A jó eltűnt. A későbbiek folyamán már nem is találkoztam hozzám hasonlókkal. Itt elgondolkodtam rajta, hogy a jó és a rossz valójában milyen relatív is. A tudat, hogy én is ilyenné lehetek, tovább őrölt. Egészen addig míg egy nem lettem közülük. Önző, számító és gyilkos. Örök életű gyilkos. De ha még emlékeztem arra mi is volt számomra a jó, akkor még nem volt veszve minden, igaz? Tudtam honnan jöttem de visszamenni nem tudtam. Hiába küzdöttem, most megérezhettem azt amitől félek és ami visszariaszt. Rettegtem. El akartam szabadulni, de nem én döntöttem. Mást csináltam és mást gondoltam. Saját magam ellentéte vagyok és félek.
Majd felkeltem.
Álmodtam.
Megpillantottam az első embert előttem. Barátnőm ott ült az ágy szélén. Arra gondoltam, ugye ő nem tudja miről is álmodtam? Rémisztő volt a más tudata hiszen nem tudtam irányítani. Talán ha megtanulnám kezelni a változást a javamra tudnám fordítani. Az emberek képlékenyek, könnyen alakíthatóak. Az alkotás végleges formája csak attól függ kinek a kezébe kerül a megmunkálandó anyag. És amint tudjuk, rossz alkotás nincs.
Relatív.
Vini1424
Majd felkeltem.
Álmodtam.
Megpillantottam az első embert előttem. Barátnőm ott ült az ágy szélén. Arra gondoltam, ugye ő nem tudja miről is álmodtam? Rémisztő volt a más tudata hiszen nem tudtam irányítani. Talán ha megtanulnám kezelni a változást a javamra tudnám fordítani. Az emberek képlékenyek, könnyen alakíthatóak. Az alkotás végleges formája csak attól függ kinek a kezébe kerül a megmunkálandó anyag. És amint tudjuk, rossz alkotás nincs.
Relatív.
Vini1424
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése