Kilencedik szösszenet

Ma egy történetet fogok leírni. Egy emberi mégis hihetetlen mesét, a jégkirálynőről. Nem volt ostoba, kifejezetten okos volt, már kiskora óta. Nem volt ronda, bár nem is volt egy barbibaba, mégis csinosnak tudhatta magát és a szemeiben volt valami megragadó. A közösségi életben mindig fontos szerepet töltött be. Rengetegen vették körül akik kedvelték és szerették. De semmi sem lehet tökéletes. A lány üres volt. Annyi mindenről olyan sokat tudott, egy valamit mégsem ismert. Az érzelmeket. Nem úgy mint fogalmat, vagy éppen hatást. Másokét tökéletesen ismerte, elemezte és a megfelelő mondatokat mondta mindenkinek, pontos és nagyon hasznos tanácsokat. Ha valakinek szüksége volt segítségre, ő volt a megfelelő személy a gondjaira. Egyvalaki érzéseit azonban egyeltalán nem ismerte és nem tudta kezelni. Ez saját maga volt. Nem érzett sem fájdalmat sem valós örömöt, csak és kizárólag az ürességet. De ezt mindig és mindenhol. Ha szíve mégis kezdett volna újraéledni ő eszével lecsitította, hiszen itt is tökéletesen tudta mit kell mondania. Akaraterejével szinte akármiről meg tudta győzni magát. De csak rombolni tudott. Addig tartotta fogva saját lelkét, mígnem teljesen érzéketlen lett. Harminc éves korára szíve végleg megfagyott. Ekkorra már tisztában volt vele, hogy az egyetlen dolog, ami miatt üresnek érzi magát, a testében rejtőzik. Egy nap úgy döntött szívét kiveszi és egy ütött kopott indákkal díszített ládikába zárja, aminek kulcsát nyakláncra fűzi és ékszerként hordja tovább. Amint így cselekedett úgy érezte végre teljes minden, de így többé már nem érezhetett. Eldobott magától sok csodás dolgot, de ezzel együtt a szenvedést is. Az életét ugyan úgy élte tovább. A barátok jöttek mentek sokak csak a hasznot látták benne. De neki ez sem fájt. Mire megöregedett már nem volt rá szükség sehol. Egyedül élt otthonában, alkotott, néha kiállításokat szervezett, de nem volt se családja se rokonai. Egyetlen óriási értéke a ládikába zárt titok volt. Szíve még fiatalon vert. Mióta bezárta, ő nem tapasztalta az életet és nem változott semmit. Egy harminc éves nő szíve dobogott ott bent. Életének utolsó hajnalán, mikor már tudta, randevúja lesz aznap a halállal, nyakából leemelte ékszerét, kinyitotta kis dobozkáját és csak nézte a halványan pislákoló kis életet a faládikó alján. Nem volt már más tennivalója az életben, ideje lejárt, így hosszas gondolkodás után a haldoklón dobogó szívét visszahelyezte testébe. Nem kellett pár másodpercnél több, a gyengeségből egyszerre hatalmas erő támadt, és mint a kisiskolás ki pótolja a hiányzó anyagot, a jégkirálynő úgy kezdett felolvadni. Egyszerre elkezdett érezni mindent. De főként fájdalmat... a barátok elvesztéséért, a kihasználtságért, az élet eldobásáért, a megszűnésért. Nem bírta tovább, ezt már nem tudta lecsitítani magában. Szíve féktelen volt és őrjöngött. A földre roskadt, könnyei vízesésként szelték át arcát, és ekkor megjelent előtte a halál, aki elárulta neki, még sohasem látott senkit ennyire szenvedni. Már csak egy mindenét elvesztett idős hölgy térdelt előtte lehajtott fővel, zokogva és összetörten. A végzet új parancsot kapott. Fekete kendőjét ráterítette és elragadta magával egy olyan helyre ahol még maga a halál sem járt. A jégkirálynő azóta sem halt meg teljesen, szíve hatalmasabb lett mint ő, fordult a kocka így azóta az apró szerkezet tartja fogva a nőt. 
Úgy gondolták elég tanulságos lesz a sorsa, így mikor ránézel egy folyóra, könnyeinek patakját látod, s mikor hallgatod a szél fütyülését, a királynő kétségbeesett sikítását hallod.


Vini1424